Elsősorban köszönöm Neked, BEK, hogy nekem gurítottad tovább a labdát, még úgy is, hogy a foci az én múltamból kimaradt!
Kedves Alumnitársak! Kedves Pannonosok!
Török Betti vagyok (VEN-es körökben Betícia). 2023-ban köszöntem el a GTK padjaitól 6 év után, egy alap- és egy mesterdiplomával gazdagodva. Mondhatni, még friss alumnis vagyok.
Visszagondolva, a Pannon Egyetemes éveim mindig egy kedves szakasza lesz az életemnek. Bár nem volt tudatos sok évre visszamenő terv, hogy a Pannonra járjak egyetemre, mégis olyan érzés, mintha nem lett volna kérdés, és mindig is ott lett volna a helyem. Gondolom sokan erre mondják, hogy “meg volt írva”, mert olyan természetes az érzés.
Olvasva Kedves Elődeim sorait, sok újdonságot nem tudok nektek mesélni, hasonlóan kivettem én is a részem mindenből, amiből csak tudtam vagy szerettem volna. Az első verziója ennek a köszöntőnek négy oldalas lett, amiben részleteztem mindent, amit átéltem a Pannonon. Jelezték a szerkesztők, hogy az kicsit sok lesz, így fogadjátok ezt a zanzásított verziót a rengeteg élményről és programról, amiben részt vehettem, és amit adott nekem a Pannon Egyetem!
Volt lehetőségem segíteni a Menedzser Szakestek szervezésében, először résztvevőként, majd íródeákként, szervezőként és végül a COVID-járvány után egy kedves barátommal főszervezőkként újra felelevenítettük, miről is szólnak a Menedzser Szakestek. Azóta pedig örömmel veszem ex-Ceremóniamester úrhölgyként, mikor visszahívnak ezekre az estekre. A társaság lecserélődött, de mégis jó látni, hogy vannak, akiket érdekelnek a hagyományok, és eljönnek, megtisztelve azokat. Javaslom, Kedves Alumnitársak, hogy ha tudomásotok van a volt szakotok szakestjének időpontjáról, egyszer nézzétek meg, miről is szól ez, ha még nem voltatok, ha pedig voltatok már hallgatóként, akkor látogassatok vissza.
Ha a szakest nem is mond mindenkinek valamit, a Gólyatábor mindenképpen. Az első belépő az egyetemi életbe, az első ismerkedés a közösséggel, a megalapozója az egyetemi hangulatnak, ahol barátokra lelsz, akikkel átbulizzátok a tábort. Nekem volt alkalmam még Zánkán megélni az első gólyatáboromat, megszeppenve ugyan, de annál nagyobb lelkesedéssel csináltam a feladatokat, énekeltem a dalokat. Vannak, amiket nem felejt el egy könnyen az ember, mint például a vizes napunk és a habparty este, de persze vannak, amikre nem emlékszik teljesen, mint például, hogy hajnali háromkor miért a teraszon táncolt ahelyett, hogy a tömegben tombolt volna a NeccParty-ra. Természetesen nem elhanyagolható a gólyatánc és a csapatfeladatok sem: a zászló festése, az induló írása, a főműsor összerakása. Volt szerencsém nemcsak gólyaként megélni, hanem patronként, főpatronként (különleges helyet foglal a szívemben az a 2019-es GT a 4-es csapattal), zsűriként, speakerként és legújabb szerepként patron trénerként is visszatérhettem ebbe a közösségbe. A GT-s pólók színes kavalkádja őrzi ezeknek emlékeit. Biztosra veszem, hogy sok alumnitárs is hasonlóan szép emlékeket őriz ezekről az időkről.
Nemcsak a GT-s pólók lapulnak a szekrényben, hanem a KT-s pólók is. A gólyatábor utáni másik belépő: már a kolis életbe, a Kopogtató Tábor. Egy hétvége a reghét előtt, ahol megismerkedhetsz szobatársaiddal, szinttársaiddal, szenioroddal. Hasonló alapokon mozgó tábor: a feladatok szinte ugyanazok, a közösség mégis más. Na meg persze, rejtett meglepetések is megbújnak a szeniorok és patronálók jóvoltából. Nemcsak maga a tábor, hanem az egész kollégiumi élet mélyebb betekintést nyújt abba, milyen is egyetemistának lenni a Pannonon, hiszen a szorgalmi időszak tele van színesebbnél színesebb, mindenki kedvére való kolis programokkal. A Központi Kollégium mottója szerintem tökéletesen leírja az érzést, amit a legtöbben éreztünk, mikor kolisok voltunk. “Ahova lakni jössz, de élni fogsz.” Valóban így volt.
Az egyetem legnagyobb falatja, legnagyobb bulija természetesen a VEN. A VEN, ahol diákrektort avatnak, ahol alkonyattól pirkad, ami barátokat teremt, ami összekovácsolja az egyetem közösségét, és aminek örektorainak sorait olvashattátok az előző köszöntőkben, meg igazából ebben is, és ami lényegében külön magában több oldalt is érdemelne. Sokan úgy gondolják, hogy a Veszprémi Egyetemi Napok csak egy hét buli és szórakozás, de valójában az egy egész félévet felölel. A VEN-ről először gólyaként hallottam, azt se tudtuk még, hogy eszik vagy isszák az egészet, de szívtuk magunkba a sztorikat, mint egy szivacs, hogy képet alkossunk, mi is ez az egész. Majd kiderült, hogy még 2 évet kell rá várnunk, hogy átélhessük a VEN-t, de mikor eljött az ideje, nem is volt kérdés, hogy csatlakozzunk egy csapathoz. Ez persze elindított egy lavinát. Csapatgyűlések, szakest fellépések, estig tartó koreográfia megalkotás, tanítás, jelmez ötletelés, főműsor ötletelés, bulik, csapatépítők tömkelege vitt magával minket, sokszor azt se tudtuk, mi jöhet még, de mindig volt valami új, ami fokozta a hangulatot. Természetesen a tetőpont ott jött el, mikor kiderült, hogy a csapatunk jelöltjét szavazták meg a következő diákrektornak. Ott a színpadon állva fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék én is egyszer ebben a szerepben lenni. 3 év kihagyás után pedig el is jött az alkalom. A VENcanto csapatának köszönhetek számtalan felejthetetlen élményt, amiket 2022 tavaszán átélhettem velük, és amik mind-mind azt erősítették meg bennem, hogy igen, ez az, amiről a VEN-nek szólnia kell. Voltak, akik először VEN-eztek, voltak, akiknek már a sokadik rodeójuk volt, de gyönyörű szépen tolták végig együtt, csapatként és hozták a bolondabbnál bolondabb és zseniálisabbnál zseniálisabb ötleteket, amikkel elérték azt, hogy a 29. diákrektori cím engem illet meg. Hálás vagyok értük, mert nélkülük ez tényleg nem történt volna meg. Diákrektor-jelöltként teljesen más élmény a VEN. Sok mindent tanított nekem a jelöltség a csapatvezetésről, a “110%-on odaadod magad” -ról, mikor azt hiszed, széteshet minden, és mikor el kell engedni az A tervet, de igazából a B terv sokkal jobban sült el, vagy hogy igazából nem is a versengés a lényeg. Rengeteg idő, energia, odaadás, áldozat, amivel jár, de legfőképpen, és ami igazán számít, hogy fantasztikus emberek voltak körülöttem, nemcsak a saját csapatunkban, hanem a többi csapatban és szervezőkörben is. Nekik is köszönhető, hogy még jobban megszerettem a VEN-t, és boldogan térek vissza mindig, hogy megnézzem, az utókor tagjai milyen vad és elvetemült ötletekkel állnak elő.
Természetesen a buli, a szórakozás mellett hiába, de tanulni is kellett. Voltak kemény ZH-k vagy épp könnyebbek, szivatós vizsgák, megajánlott jegyek, csapatmunkák, rengeteg Canva-ban készített one-pager, még annál is több prezentáció és beadandók véget nem érő sora, amikről már el sem tudtuk elképzelni, mi többet lehet még megírni. Persze, nem mehetek el szó nélkül a Tímár László Esettanulmányi Verseny mellett. Elsőévesként még csak szemezgettünk a versennyel, másodévesként már megmérettetük magunkat, megnéztük, mit is jelent az, hogy csak 24 óránk van kidolgozni egy konkrét esetet. Harmadjára pedig már sikerélménnyel távozhattunk. Nemcsak elismerést és díjakat kaptunk az első helyezésért, hanem úgy alakult, hogy egy külföldi utazást is. A versenynek és az egyetemnek köszönhetően eljutottunk a csapattal Finnországba, Veszprém testvérvárosába, Rovaniemibe. Csodálatos egy hetet tölthettünk el, ahol nemcsak fürdőzhettünk az éjféli nap alatt, hanem rénszarvast is simogathattunk, sőt magával a Mikulással is tudtunk beszélgetni kicsit. Nemcsak résztvevőként lehet ebben a versenyben gondolkodni. Meleg szívvel ajánlom az alumnitársaknak, hogy ha van egy megoldandó esetük a munkahelyükön, amit szívesen bedobnának az egyetemistáknak, hogy egy friss szemszögből megvizsgálják, szétboncolják és egy megoldást dolgozzanak ki rá, keressék fel a verseny szervezőit. Biztosra veszem, hogy nyitott szívvel fogadják az eset felajánlást.
Ha már külföld, muszáj említést tennem, hogy mit kaptam még a Pannontól, amiért hálás vagyok. Mint sokan mások, nekem is volt lehetőségem Erasmus keretein belül egy külföldi egyetemen tanulnom. Eljutottam egy olyan országba, ahova már régóta vágytam, nemzetközi barátságokra tettem szert, akikkel minden hétvégén másik várost látogattunk meg, és szerencsére a mai napig tartjuk a kapcsolatot, illetve megtapasztalhattam, milyen, mikor anyanyelvi környezetben tanulhatsz egy nyelvet, és miért is szeretik annyian az Erasmust. Felejthetetlen élmények, új perspektíva és új értelmet nyert a “kinyílt a világ” kifejezés. Meg persze a tanulás se lehet utolsó szempont, hiszen az is szerves része az élménynek.
Nemcsak az élmények és tapasztalatok vannak, amiket magammal viszek az egyetemen túlra. A közösség és barátok, amikről elődeim soraiban is olvashattatok, szerencsére nekem is megadatott. Az egyetemtől kaptam a legjobb barátnőmet, egy csodás koliszobás, 513-as csapatot is, akikkel nem mellesleg most azon „vitatkozunk”, hogy ki legyen a következő házi gazda az éves találkozásunk következő alkalmával. Rengeteg kisebb-nagyobb baráti társaságot, akikkel különböző események, programok kötnek össze, és nem mellesleg lehetőségem volt megismerni páromat is az egyik GT alkalmával. Fantasztikus emberek, akiknek rengeteg mindent köszönhetek, és nagyon hálás vagyok értük.
Rengeteg mindent kihagytam, össze-vissza is írtam talán, és később újra olvasva ezt a “kis” szösszenetet tudom, hogy bánni fogom, hogy bizonyos dolgok kimaradtak, de ezúton invitálok bárkit, aki szeretne még ezekről az élményekről egy jót beszélgetni egy itóka (évszak és napszaktól függően, hogy milyen ital) mellett.
Összefoglalva, nagyon megszerettem Veszprémet és a Pannon Egyetemet, sokat köszönhetek nekik. Életre szóló élményeket, csodás barátokat, szerelmet és egy közösséget, ahova mindig tárt karokkal várnak vissza. Köszönöm, Pannon! ❤️
A labdát egyik legkedvesebb barátnőmnek, a fenti sztorik nagy részének résztvevőjének, volt szobatársamnak és a VEN-ünk alatti életben tartómnak, Herpai (Bucsai) Dórinak gurítom tovább. Mesélj nekünk, Dóri!